Egy éjszaka a farmon, Péter, tedd le azt a téglát!

 Éppen kopogásra emeltem a kezem, amikor is egy mosolygó, idős házaspár nyitott ajtót. Elkerekedett a szemem, és tanácstalanul pillantottam Andrisra, de ő passzolt. Nagy nehezen kinyögtem pár összefüggéstelen szót németül, amiket még az indulás előtt bemagoltam végszükség esetére. A bajszos férfi megragadta a vállam, és továbbra is fülig érő szájjal betessékelt minket. Mindannyian hálásan köszöntük meg nekik egy-egy „dánkesönnel”, és helyet foglaltunk a kis nappaliban.

- És most? Szart se értek abból, amit mondanak. – suttogtam a szemben ülő fiúkhoz hajolva.
- Nem is mondtak még semmit, gyerek. – pislogott Zalán.
- Jó, de ha folyton csak azt hajtogatom, hogy zimmer, azzal nem megyek sokra…
- Hé! A Kinder az német? – csillant fel hirtelen az unokanővérem szeme, mire lassan bólintottam.
- Kinder zimmer. Az kell nekem. – dőlt hátra elégedetten Peti.
- Na, már van két szavunk. Hm. – gondolkozott Andris, aztán hirtelen felkapta a fejét. Elnézett mögöttünk a parányi konyha irányába, mire mind így tettünk. Az idős néni állt mögöttünk, kezében egy tálca süteménnyel.
Peti leesett állának még a koppanását is hallottuk.
- Kinder zimmer, já! – bólogatott lelkesen, és felmarkolt vagy öt csokis sütit. A néni jóízűen felnevetett, biztos már rég nem szabadultak be hozzájuk elmebeteg tinédzserek.

Este tíz óra körül kezdtünk rendesen elfáradni. Mintha csak hangosan kimondtuk volna, a még mindig kalapban mászkáló bácsi intett, hogy kövessük. Két szoba állt üresen a földszinti kis folyosón, így a klasszikus fiúk-lányok felosztásban állapodtunk meg. Kiara már szedte is elő a táskájából a hajvasalót.
- Komolyan? – tártam szét a karomat nevetve.
- Ja. Nézd! – mutatott rá egy vörös hajtincsére, ami enyhén kezdett begöndörödni.
Hitetlenkedve megráztam a fejemet. Ő már csak ilyen… Ilyen Kiara.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretek tehénbőgésre elaludni. Látszik, hogy városban nőttem fel. Hajnali háromra már végleg kiment az álom a szememből, és Kiara felé fordultam, aki nyitott szemmel meredt a plafonra.
- Hány óra van? – nyöszörögte.
A telefonom kijelzőjén vakítóan villant fel a négy számjegy - Háromnegyed három.
- Kibaszott tehenek! – húzta a fejére a takaróját nyafogva. A szememet forgatva bebújtam mellé, a mobilommal világítva.
- Szerinted alszanak? – intettem a fejemmel a szomszédos szoba irányába.
- Fene tudja. Nem hiszem. – csóválta a fejét – Mert?
- Nemtom’.
Ismét csend telepedett a szobára, csak a legelőkön bóklászó állatok zaja hallatszott be, igencsak hangosan. Az egyhangú bőgést végül felváltotta egy hangos csattanás, a fiúk szobája felől. Összerezzentem.
- Mi a franc? – siettem az ajtóhoz, és kidugtam a fejem. Kiara úgyszintén.
Két alak közeledett röhögve a folyosón. Ahogy közelebb értek, egyenesen rájuk irányítottam a telefonom fényét, mire a szemük elé kapták a kezüket, és fájdalmasan felnyögtek. Most már jól ki tudtam venni őket a gyér világításban, Andris és Zalán volt az.
- Bazdmeg, meg akarsz vakítani, ember? – hordott le egyikük.
- Peti? – vontam fel a szemöldököm. Nem hittem hogy pont ő az, aki alszik, ha már a normálisabbak itt kint lófrálnak hajnalban.
- Kiment.
- Miért? Hova? – nevetett az unokatestvérem halkan.
- Legelni. – röhögtek fel megint - El akarja zavarni azt a dögöt, amelyik itt bőg az ablakban.
- Úristen! – vihogtam folyamatosan, amíg átsiettem a ház másik oldalára, átvágva a kiskerten.
Peti ott állt, és németül próbálta melegebb égtájakra küldeni szerencsétlen állatot, aki értetlenül bámulta, majd unottan folytatta a legelést, és persze a bőgést is.
- Péter, tedd le azt a téglát! Nem ütöd le! – rohant oda Andris, amikor Peti felkapott az ajtó mellől egy téglát, és dülöngélve indult meg szegény tehén felé.
- Akkor rugdosd arrébb te!
- Hagyjad, már úgysem fogunk tudni négy óránál többet aludni. Korán kellene indulnunk, nem? – néztem Andrisra, mintegy megerősítést várva, aki erre komoran bólintott.
- Veled még nem végeztem! -  motyogta Peti a tehénre nézve, aztán visszaindultunk a szobákba.

Legelő, legelő, tehenek, legelő...

Hirtelen megálltunk.
- Mi a franc van már? – akadt ki Peti.
- Rohadtul nem erre kellett volna jönni. Vagyis… Ettől függetlenül eljutunk a BVB-re, csak… Kicsit késünk, ma már nem akkorra érünk oda, amikorra terveztük... Én ma este már nem fogok vezetni. Baromi fáradt vagyok, bocs.
Mindenki egyszerre kezdte mondani a magáét, természetesen a sofőrt szidva, aki végül védekezően emelte fel a kezét - Útközben csak találunk egy házat, ott majd kérünk szállást.

Gondoltam, levideózom dühös, átmeneti depresszióba zuhant barátaimat, aminek eredményeképp csak annyi látszik a felvételen, ahogy Peti, amint észrevette, hogy kamerázom, elüvölti magát, hogy „This is the new religion, aaameeeen!”, Kiara pedig megdob egy flakon kólával.
Az ablakon kinézve nem sokat gyönyörködhettem a tájban, mert mindent végtelenségig nyúló legelők borítottak az út két oldalán, rajtuk egy rakás tehén álldogált egy helyben.
- Na, jó, tipped sincs, hol vagyunk? – kezdtem nyafogni.
Andris hátrafordult. – Szerintem Ausztriában, nem messze a magyar határtól.
- Hurrá. – dőlt hátra Peti az ülésre idegesen. Már nem igazán tartotta jópofának, hogy négy másik emberrel tartózkodjon egy légtérben ennyi ideig, főleg ilyen sok szarakodás után. Habár most úgy nézett ki, a helyes irányba megyünk.

- Hallod, megőrülök! – nevetett fel Zalán, amikor már vagy a századik tehén vonult át előttünk az úton, minket bámulva.
Kiara ijedten csúszott lejjebb az ülésen – Rohadt ijesztőek.
A nap már alacsonyan járt, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy találjunk akár egy szalonképes weekendházat, de sehol semmi.
- Ki a franchoz tartozik ez a rengeteg állat? – ráncoltam a szemöldököm, amikor már kezdtek ritkulni a tehenek, és hamarosan a mezőket is felváltotta a poros síkság.
- Mit tudom én. Lehet, hogy bent van a ház, azért nem láttuk. Na, mindegy. – szólt az anyósülésen terpeszkedő fiú.
- Gyerekek, odanézzetek! – kiáltott sofőrünk, és hirtelen lefékezett, mire Peti, aki középen ült, beesett Andris és Zalán közé, előre.
- Picsába! – kiáltott az orrát fogva – Bebasztam az orrom a kézifékbe.
Elfojtottam egy mosolyt – András, vigyázz már a gyerekre! – rúgtam bele az ülésébe.
- Petra, nézd már! – mutatott egy apró házikóra, úgy fél kilométerre előttünk. Mind egyetértettünk abban, hogy egy próbát megér.