Legelő, legelő, tehenek, legelő...

Hirtelen megálltunk.
- Mi a franc van már? – akadt ki Peti.
- Rohadtul nem erre kellett volna jönni. Vagyis… Ettől függetlenül eljutunk a BVB-re, csak… Kicsit késünk, ma már nem akkorra érünk oda, amikorra terveztük... Én ma este már nem fogok vezetni. Baromi fáradt vagyok, bocs.
Mindenki egyszerre kezdte mondani a magáét, természetesen a sofőrt szidva, aki végül védekezően emelte fel a kezét - Útközben csak találunk egy házat, ott majd kérünk szállást.

Gondoltam, levideózom dühös, átmeneti depresszióba zuhant barátaimat, aminek eredményeképp csak annyi látszik a felvételen, ahogy Peti, amint észrevette, hogy kamerázom, elüvölti magát, hogy „This is the new religion, aaameeeen!”, Kiara pedig megdob egy flakon kólával.
Az ablakon kinézve nem sokat gyönyörködhettem a tájban, mert mindent végtelenségig nyúló legelők borítottak az út két oldalán, rajtuk egy rakás tehén álldogált egy helyben.
- Na, jó, tipped sincs, hol vagyunk? – kezdtem nyafogni.
Andris hátrafordult. – Szerintem Ausztriában, nem messze a magyar határtól.
- Hurrá. – dőlt hátra Peti az ülésre idegesen. Már nem igazán tartotta jópofának, hogy négy másik emberrel tartózkodjon egy légtérben ennyi ideig, főleg ilyen sok szarakodás után. Habár most úgy nézett ki, a helyes irányba megyünk.

- Hallod, megőrülök! – nevetett fel Zalán, amikor már vagy a századik tehén vonult át előttünk az úton, minket bámulva.
Kiara ijedten csúszott lejjebb az ülésen – Rohadt ijesztőek.
A nap már alacsonyan járt, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy találjunk akár egy szalonképes weekendházat, de sehol semmi.
- Ki a franchoz tartozik ez a rengeteg állat? – ráncoltam a szemöldököm, amikor már kezdtek ritkulni a tehenek, és hamarosan a mezőket is felváltotta a poros síkság.
- Mit tudom én. Lehet, hogy bent van a ház, azért nem láttuk. Na, mindegy. – szólt az anyósülésen terpeszkedő fiú.
- Gyerekek, odanézzetek! – kiáltott sofőrünk, és hirtelen lefékezett, mire Peti, aki középen ült, beesett Andris és Zalán közé, előre.
- Picsába! – kiáltott az orrát fogva – Bebasztam az orrom a kézifékbe.
Elfojtottam egy mosolyt – András, vigyázz már a gyerekre! – rúgtam bele az ülésébe.
- Petra, nézd már! – mutatott egy apró házikóra, úgy fél kilométerre előttünk. Mind egyetértettünk abban, hogy egy próbát megér.