Teadélután, Őszinte lelkesedés, "Szórakozzunk"...

Este hétkor, a hotel éttermében ülve, unottan kavargatni kezdtem a teámat. Kiara épp akkor tért vissza egy jól megpakolt szendviccsel egyensúlyozva. Ő legalább vidám volt.
- Baromi jó a kaja. Menj, egyél valamit! - fogta meg a karomat.
- Nem, kösz... Nem vagyok éhes. - húzódtam el.
- Na, gyere már. Legalább tegyél úgy, mintha egy kicsit is örülnél. A koncert! Black Veil Brides! Erre vártál, amióta csak az eszedet tudod! - próbált meg felvidítani. Elmosolyodtam.
- Jó, persze, nem is ez a gond...
- Hagyjad őket, a fiúk csak elmentek egy kicsit szórakozni. Nekünk is ezt kellene tennünk. - ült le végül, lemondva arról, hogy odarángasson a kajával megpakolt asztalhoz.

- De... - kezdtem, és már komplett összeesküvés elméletek kezdtek kibontakozni az agyamban. Hirtelen valami forró dolog csorgott a combomra, ,mire felszisszentem. Olyan erővel kavartam meg a teámat, (amiben mellesleg már rég nem volt nyoma egyetlen szem kockacukornak sem) hogy az kilöttyent, és az asztalról egyenesen a lábamra folyt. Kiara szórakozottan figyelte, ahogyan egy, a hirtelen kezem ügyébe kerülő, sok mosást átélt zsepivel próbálom felitatni a bordó farmeromról a teát.
- Menjünk utánuk. Jó buli lesz! - csillant fel a szeme, és reménykedve nézett rám. Mármint remélte, hogy megyek.
- Jó, oké, van más lehetőségem? - toltam hátra a székem.
- Ez az én bulizós, életvidám Petrám... - húzta el a száját, és a karját összefonva, szigorúan nézett rám.
- Mi van? - vontam fel a szemöldököm.
- Ebben a cuccban jössz?
- I...neeeem. - válaszoltam, miután végignéztem magamon. Sáros, márkátlan tornacipő, cukros löttyel átáztatott farmer, és az egyszerű szabású, panda mintás szürke pulcsim. Konkrétan az egyetlen, amit használhatónak véltem magamon, mivel az alatta viselt, kinyúlt Misfits póló cseppet sem mutatott igényesen. Rajtam meg pláne nem.

A bakancsom fűzőjével bajlódtam, már egy jó ideje, mire Kiara megtörte a csendet.
- Ott egy söröző, úgy két utcányira. Oda bemehetnénk. - vetette fel az ötletet lelkesen.
- Jó. Nagyszerű. - álltam fel, és a falnak dőlve vártam, amíg Kiara a bőröndjeinken átugrándozva odaért mellém.
- Naaa, egy kis lelkesedééés? - mosolygott rám, de csak egy komor pillantást kapott vissza.
- Oké, menjünk... - vágtam ki az ajtót. Kis híján szó szerint.
A lépcsőn leérve kábé úgy mozogtam, mint egy zombi, nem is csodálom, hogy egy idős házaspár egészen az ajtóig kísért a tekintetével. Ahol majdnem nekiütköztem egy babakocsit toló anyukával.
- Sorry, sorry... - szabadkoztam, miután a nő amolyan tipikus megöllek nézéssel meredt rám.
- Ott, az lesz az. Nem megmondtam, hogy nincs messze? - örvendezett az unokanővérem, konkrétan saját magának.
A söröző előtt állva kissé megint elbizonytalanodtam, de aztán nagy levegőt vettem, és Kiara után beléptem a zsúfolt helyiségbe. Akik nemrég nyomultak be, egyszerűen megálltak az ajtóban. Első akadály. Sikeresen átmásztam egy baseballsapkás fickó lábai mellett, és a pillantásommal csak Kiarát kerestem. Hiába.

...További jó hétvégét...

- Jó, oké, nem érdekel, csak fejezzétek már be a nyavalygást! - emelte fel a kezét Andris amolyan "megadom magam" stílusban, és odalépett a recepcióshoz, aki továbbra is kedvesen mosolygott.
- Rendben, kérjük azt a két szobát. - bólintott, és a pénztárcájáért nyúlt. A nő most már konkrétan fülig érő szájjal adta át a kulcsokat, miután Andris bankkártyáját igencsak tekintélyes összegtől fosztotta meg.
- A kulcsok. Tizenkettes, és tizennégyes szoba, második emelet. Szép napot! - na és mit gondol a recepciós valójában? "Ezt megszívtátok, hülye gyerekek. Fizetés lehetséges a következő módokon: bankkártyával, plusz egy fél vesével, és egy ártatlan szűz lány vérével. Aki fizetés nélkül távozik, a lelkét minden bűntudat nélkül felajánljuk a sátánnak. További jó hétvégét!"
- Ennek minden rendben az arcizmaival? - nézett vissza Zalán a pult mögött álló nőre, aki még így, hogy egy vendég sem volt ott, folyamatosan mosolygott.
- Nyugtasson az, hogy jó messze tőle, a másodikon kaptunk szobát...
- Jó messze a lóvémtól, amiről inkább nem is akarom tudni, mennyi volt. - vágott a szavamba Andris, aki továbbra is, lehajtott fejjel lépkedett felfelé a lépcsőn.
Mikor felértünk az emeletre, a kezembe nyomta a tizennégyes szoba kulcsát, ő pedig a másik két fiúval a miénkkel szemben levő melletti ajtajához siettek.
- Hm. - álltam meg az ajtóban, ahogy kinyitottam. Ennyit tudtam kinyögni.
- Menj már be! - lökött meg hátulról az unokatestvérem izgatottan, mire szinte beestem a szoba ajtaján. Mondjuk ez őt annyira nem zavarta, rajtam átlépve, simán megcélozta a fürdőszobát.
- Ez rohadt jó, hűha. Petra, gyere már, ezt nézd!
- Én szerintem visszamegyek a kocsihoz, még kiveszem a másik táskám. - indultam az ajtó felé.
Ahogy kinyitottam, majdnem beleütköztem Zalánba, aki a folyosón állva éppen kopogásra emelte a kezét.
- Basszus. - röhögtem el magam.
- Milyen a kéró? - nézett be a vállam fölött.
- Hát... Klassz. Gondolom. - bólintottam.
- Jössz kipakolni? Még van bent cuccom. - kérdezte, mire bólintottam.
Andris már lent volt, és szó nélkül a vállára vette a hűtőtáskát, a hátizsákját, és egy kis sporttáskát, és minket megkerülve bement a hotel ajtaján.
- Most egyébként kivel van baja? - néztem utána furán.
- Szerintem azokkal a csinos kis csillagokkal odafenn. - mutatott vigyorogva a hotel tetejére.
- Pedig szépek. És milyen sokan vannak... - nevettem.
Hát, ilyen jókedvűen léptünk be ismét a hotelbe, ahol a recepciós vidáman figyelte, ahogy Zalán átveszi tőlem Kiara válltáskáját, mert a lépcső előtt megálltam, és kijelentettem, hogy ennyi csomaggal nem bírok fölmenni.
- Hát ti? - sétált oda hozzánk Peti, miközben a szájába szórt egy marék tic-tac-ot.
- Itt a csomagod, bazdmeg. - dobta le a földre Zalán az egyik táskát, és Péter elé rúgta.
- Kösz. - csámcsogott.
Nevetve otthagytam a fiúkat, és benyitottam a szobánkba.

- Kiara, hagyd már abba. - temettem a párnámba az arcomat.
- Psszt. - kevert le, és visszafordult a telefonjához, ahonnan ismét felhangzott az idegesítő pittyegés. Mióta visszajöttem, azaz kábé fél órája játszott a mobilján valami tízéveseknek való, kisállatos játékkal. És nem, nem volt hajlandó sem abbahagyni, de még lehalkítani sem.
- Át megyek a...
- Psssszt! - mondta idegesen, fel sem nézve a játékból.
- ...Fiúkhoz. - motyogtam a folyosón állva. Odaléptem a tizenkettes szoba ajtajához, és lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Aztán kopogtam. Semmi. Még párszor megismételtem, aztán jobb ötlet híján küldtem egy SMS-t Andrisnak.
Beengedtek? Itt állok az ajtó előtt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megérkezett a válasz:
Milyen ajtó előtt?
Bentley, tizenkettes szoba. Rémlik?
És? Most ezzel mit kezdjek?
Respect. - Esetleg engedj be!
Nem vagyok ott.
Mi van? Hol vagytok?????
Elkerekedett szemmel meredtem a mobilom kijelzőjére.
Nemtom. Valami sörözőben. Majd megyünk.

A Bentley

Miután sikeresen eljutottam egy közeli kisboltba, a kólámat iszogatva ültem a járdaszegélyen, és a többiek szerencsétlenkedését figyeltem, amint németül, angolul, és valami ismeretlen nyelven próbálják megértetni magukat az emberekkel.
- Petra, gyere má', segíts! - kiáltott rám Peti, és tekintve, hogy pont mellettem állt, nem igazán tudtam ezt hova tenni.
- Ahj... - poroltam le a nadrágomat. - Oké, bocs, csak ittam. - szabadkoztam, miközben elindultunk az utca felé, átvágva egy nagy, füves területen. Persze itt, körülöttünk alig volt valaki, így kénytelenek voltunk átmenni az út túloldalára, ahol Andris, és Kiara ácsorgott tanácstalanul.
- Én megkérdezem azt ott! - mutatott Peti egy lehajtott fejjel manőverező, talpig feketébe öltözött srácra.
- Én meg... - fordultam körbe gyorsan. - Ő jó lesz. - indultam el egy padon üldögélő, telefonját nyomkodó fiú felé.
- Szia! - köszöntem oda neki, természetesen angolul, de mintha meg sem hallotta volna.
- Hahó, elnézést... - mondtam valamivel hangosabban, mire hirtelen felém kapta a fejét, és meglepetten rám mosolygott.
- Üm, szia, segítséget szeretnék kérni. Nem ismerjük a helyet, és szállást keresnénk, esetleg nem tudsz...?
- Bentley Hotel, három utcányira innen. - mondta erős akcentussal, és a háta mögé bökött. - Észre fogjátok venni.
- Hű, hát, köszi. - indultam vissza a többiekhez, a fiú boldogan integetett utánam, majd visszatért a mobiljához.
- Nem tudom, nem akartam kiszedni a fülesét. Mármint gondolom, volt fülhallgatója, mert nem hallott...
- Péter... Valószínűbb, hogy nem akart hallani téged. - rakott pontot a beszélgetés végére Andris, amiben én ugye nem vettem részt.
- Itt egy hotel pár utcányira. Gyertek! - jelentettem be boldogan.
- Mivaaan?! - kerekedett el Kiara szeme. - Basszus, mi már egy csomó ideje itt szarakodunk, amíg te iszogatsz, aztán meg csak odamész az első német gyerekhez, akit meglátsz, és ennyi?
- Mintha ti nem ezt csináltátok volna. Örülj, hogy van hol aludnunk. - húztam össze a szemem. Egyébként fogalmam sem volt, hogy mi baja.
- Már ha ki tudjuk fizetni a szobákat. - mondta halkan Andris.
Lassan araszoltunk a kocsival abba az irányba, amerre nemrég a fiú mutatott.
- Az volt az! Ott! - szóltam előre a sofőrnek, amikor elhaladtunk egy hotel előtt. A srácnak igaza volt, tényleg egyből észrevettem. Nos hát, a Bentley Hotel. Irtó magas, hatalmas ablakokkal tarkított, otthonos, narancssárga épület. Nem is tudom, a nevéből ítélve mi másra számítottam. Andrisnak egy pillantás elég volt a hotel neve mellett díszelgő csillagokra, pontosabban a csillagok számára, hogy határozottan rávágja.
- Megyünk tovább.

Megérkeztünk! - még három nap a koncertig

Fájó torokkal, és zsibbadt lábakon tettem meg nagy nehezen az utat a kocsiig. Kivágtam a mikrobusz ajtaját, lerogytam az ülésre, és már csak röhögni tudtam ezen az egészen. Peti, még mindig az égő cigit szorongatva, nemes egyszerűséggel, a combomon térdelve mászott át rajtam a helyére.
- Auch, hülye. - dörzsöltem meg a lábam.
- Bocs. Vonta meg a vállát, és beleszívott a cigijébe, a füsttel pedig egy az egyben telefújta az autó hátsó felét, amiből az elől ülő két úriember semmit nem vett észre, egészen addig, amíg köhögni nem kezdtem.
- Baszki, Péter, mondtam, hogy itt nincs füstölés, húzás kifelé! - kiáltott rá a sofőr idegesen.
- Ő nem volt itt, amikor ezt mondtad. Vagyis itt volt, csak aludt. - védtem mégis Petit könnyező szemmel, és sietve letekertem az ablakot.
- Soha többet nem tartok úgy hegyi beszédet, ha Péter nincs jelen, vagy épp ki van ütve. - jegyezte meg.
Az átmelegedett kocsi miatt hamar megszomjaztunk, így jobb híján kénytelen voltam beérni azzal az isteni, szénsavmentes, húgymeleg kólával, amit nemrég Kiara hajított felém videózás közben, és amivel azután Zalánt akartam leütni. Mondjuk, ezt Péter meg is tette helyettem. Szóval megpróbáltam öklendezés nélkül legyűri azt az egy kortyot, ami valami íratlan szabály alapján "az én adagom" volt, utána Kiara ünnepélyesen elkobozta az italt, mondván hagyjak másnak is. Én ezt örömmel meg is tettem.

Nem tudom, mennyi idő telt el, vagy hogy mikor aludtam be, de mi másra is kelhettem volna, ha nem a többiek kiabálására.
- Ott, látod? Hamburg! Ki van írva, már csak pár kilométer! - mutogatott előre Kiara csillogó szemmel.
- Itt már nehéz lesz eltévedni. - dőlt hátra elégedetten Zalán.
- Jó reggelt. - csúsztam feljebb az ülésen.
- 'Reggelt. Mindjárt ott vagyunk. - mosolygott rám Andris. - Ezúttal tényleg. - tette hozzá gyorsan. Felnevettem.
- Ó, végre. - nyújtóztam egyet.
- Mosooolyt! - húzott magához hirtelen Peti. Szóval el lehet képzelni, milyen fejem lehet "életem első szelfije Péterrel". Míg ő fogkrémreklámba is beillő mosollyal, lazán vigyorog a kamerába, addig én nagy (és álmos) szemekkel, kócos hajjal, erőltetetten mosolygok mellette.
- Megy a facebookra. - nevetett.
- Nem fog. Nincs is mobilneted... - röhögtem fel kárörvendően.
- Majd ha hazaérünk, tuti kint lesz a faladon. Ez lesz az új profilképed, ugye? - nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Nem - nevettem ki.
- Pedig egyértelműen jobban nézel ki ezen, mint a mostanin...
- Köcsööög! - hördültem fel, és belebokszoltam a vállába.
- Úgy ütsz, mint egy lány. - vigyorgott.
- Eh...Kösz?
- Hé, fiatalok! - nézett ránk Andris a visszapillantóból. - Csönd legyen! Naszóval. Most értünk ide Hamburgba, ahogy leparkolok ezzel a tragaccsal, ugrás kifelé, és indulunk valami hotelt keresni. Addig is nyugi van.
- Gyerünk, Petra, most üss rá egy olyan lányosat! - röhögött ki Zalán.
- A másik kiskorú is kussol! - hordta le Andris.
- Rendben, apu! - nyafogott visszatartott nevetéssel.
- Ott egy parkoló, vagyis remélem, hogy az az. Megállunk, és megkérdezzük valakitől, hol van itt valami szállás. Oké? - nézett hátra Andris, gondolom valami választ várva, de mi csak ártatlanul pislogtunk rá, mire legyintve visszafordult, és továbbra is az utat pásztázta.
Pár perc szerencsétlenkedés után végre sikerült betolatnunk a méretes mikrobusszal egy megfelelő parkolóhelyre (vagy kettőre). És a neheze még hátra volt. Nos, úgy beszéltük meg, hogy megkérdezünk valakit, mi, hol, merre. De bepárásodott elménkre a friss levegő cseppet sem volt jótékony hatással, ahogy kiszabadultunk a fülledt autóból, öten hatfelé akartunk menni. Kiara chipset akart mindenáron, és egy hirtelen jött szeretetroham miatt valami ajándékot az öccsének, Peti, ha már lehetősége adódott rá, rögtön rágyújtott, és egy "írok a csajomnak" felkiáltással egy gyors üzenetet küldött az anyukájának, hogy minden a legnagyobb rendben. Na ja. Zalán kifeküdt a fűre, és narancslevet követelt, én pedig érthető okokból csak be akartam végre esni egy nyomorult boltba, és venni legalább egy kétliteres ásványvizet, vagy bármi iható löttyöt. Őszintén, észre sem vettem, hogy Andris mindeközben a parkolótól jó tíz méterre, a sétálóutcán magyarázott, hevesen mutogatva egy idős nőnek, aki ijedten bólogatott, elmutatott az ellenkező irányba, és két marokkal megragadva a táskáját, gyorsan odébbállt.
Szegény Andris tehetetlenül tárta szét a karját,és nagy léptekkel sietett vissza hozzánk.
- Mi volt? - haraptam be a számat visszatartott nevetéssel.
- Mi lett volna? Elküldött a picsába. - röhögött. Végignéztem rajta, és tény, hogy nem olyan tipikus "bizalomgerjesztő alaknak" nézett ki. Tetovált kar, kifakult, eredetileg fekete Slipknot póló, enyhén szőkített haj... Igen, határozottan elküldeném melegebb égtájakra, ha egy magányos öreg néni lennék, műbőr táskával.

Már megint úton... sokadszorra, Frankfurt

- Na, jó. Akkor ismételjük át a szabályokat. - kezdte Andris, miután sikerült visszacipelni Pétert a kocsiba, aki az ajtón beesve szinte rögtön bealudt a középső ülésen, ezzel az ablakhoz préselve minket, lányokat. Szerencsétlennek alkalma sem volt rágyújtani, pedig ezért rohant félútig a kocsi felé. Jó, utána amikor pofára esett az aszfalton, komolyan megijedtünk, csupán emiatt vittük őt be az autóba mi. De azért igazán megdolgozott érte.
- A kocsimban nincs cigizés, nem csinálunk senkiből passzív dohányost, aki esetleg nem füstöl. Ezt én is betartom, gondolom Péternek sem fog nehezére esni. - pillantott hátra az alvó fiúra.
- Értve. - bólintottam én, aki nem dohányzom. Érthető módon ez Andrisnak nem volt meggyőző.
- Értve? - ismételte meg, Kiarának szánva elsősorban, aki Andrison, és Petin kívül a harmadik bagós a csapatban.
- Yep. - mosolygott. Mondjuk, neki annyira nem létszükséglete rágyújtani, de azért jobb félni...
- Remek. A kiskorúaknak pedig eszébe sem jut. - fordult felém, és Zalán felé jelentőségteljesen. Mindketten bólintottunk. Természetesen, mi mást csináltunk volna?! Ő a sofőr, mi az utasok, fontos a jó kapcsolat, különben Péter sorsára jutunk.
- Helyes. Szóval... Áh, meg is van. Piálni majd lehet, csak ésszel. Nem az árokból akarlak összekaparni titeket hajnalban, és ez nem csak a kicsikre vonatkozik, világos?
- Aha. - feleltük egyszerre.
- Másik. Mivel már kábé csak egy óra míg odaérünk, jelezném, nem szeretném, ha mindenki menne, amerre lát. Együtt maradunk, legalább addig, amíg a szállásra nem érünk, utána lehet shoppingolni, vagy mittomén', de aki megy valahova, lehetőleg szóljon. Ja, és az autó tabu. - húzta össze a szemét.
- Komoly? - akadt ki az unokanővérem.
- Nem, vicceltem. - forgatta a szemét a sofőrünk - Persze, hogy komoly. Basszus, nem fogod széttörni a kocsimat.
- Jó, mindegy. - fonta össze a karját sértődötten Kiara, és durcásan lecsúszott az ülésén. Már amennyire a mellettünk szuszogó Péter engedte.
- Srácok, nézzétek! - mutatott előre Zalán izgatottan - Civilizáció!
Mindannyian az ablakra tapadtunk, kivéve persze Petit.
És tényleg. Előttünk pár kilométerrel a tájat apró házikók kezdték tarkítani, és hamarosan egyre több autó tűnt fel a kereszteződés után, amin időközben áthaladtunk. És mind német rendszámú. Győzeleeem!
- Nem minden forgalmas város Hamburg, azt ugye tudod? - ráncoltam a szemöldököm, mert azért mégis különös volt, hogy a tervezett egy órából majd' húsz perc lett. Talán annyi sem.
- Ül, nyugszik. - intett le nevetve, és minden erejével az útra koncentrált.
- Azt írja, azon az úton... - mondta, és a kormányt megtekerve a helyes irányba fordította a kocsit.
- Ez lesz az. - szólalt meg ismét, öt perc múlva, mikor már egy szűkösebb kis utcában forgolódtunk, parkolóhelyet keresve.
- Bazd... Végre. - ásított Peti, aki időközben felébredt, miután egy élesebb kanyarban legurult az ülésről.
- Ne már. Áh. - csapott idegesen a kormányra Andris, amikor egy kocsi előtte foglalta el az egyetlen parkolóhelyet, ami perpill szabad volt. 
- Hát jó. - vett nagy levegőt. - Akkor átmegyünk a másik oldalra, és utána go szállást keresni. De gyorsan. - ismertette a tervet hadarva, és beletaposva a gázba, megkerülte a háztömböt.

Laza negyed óra múlva már szökőkutak, és annál több ember között masíroztunk a tömegben, és persze a szokatlan melegben. Sietve átvágtunk a kis, zsúfolt téren, és akkor, amikor felnéztem e sétálóutca melletti táblára, azt hittem, ott helyben felakasztom magam.
- Emberek. – sápadtam le.
- He? – kérdezte Andris előttem lépkedve, miközben hátranyújtott egy cigit Petinek.
- Izé. Nem akarok ünneprontó lenni, vagy ilyesmi. Csak… Ez nem Hamburg. – hunytam le a szemem nevetve.
- MI?! – meredt rám pislogás nélkül.
- Ott van. Frankfurt am Main. – mutattam egy táblára az út mellett.
- Ne már. – fújt tekintetes mennyiségű füstöt a képembe Péter.
- Olvasd el, basszus. Mondom.
- A rohadt életbe… Gyertek! Vissza a kocsiba! – fordult meg Andris röhögve, és rohanás közben intett, hogy kövessük.
A mellkasomat átfogva, köhögve imádkoztam magamban, hogy élve eljussak életem koncertjére. Legalább is a kocsiig.

Road Trippin'

Az az idilli pillanat, amikor beszámíthatatlan elmeállapotú sofőröd a lábánál fogva cipeli ki az aszfalt közepére egyik utastársadat, majd nemes egyszerűséggel ledobja, igazán felemelő érzés..

- András. Ne hagyd már itt a gyereket, fordulj vissza! - kapkodtam a fejemet, amikor bekanyarodtunk egy szűk, fákkal szegélyezett útra.
- Hagyjad már, ezt le sem lehet lőni. Fut egy coopert, jól van az. - legyintett Andris, és nyugodtan vezetett tovább.
- Eh. Izé, nem azért de már nem látom. - nyújtogatta a nyakát Kiara.
- Andris. Andris. Aaaaandris. - bökdöstem.
- Mi van?
- Hallod, ez nem vicces. Elhagytunk egy Pétert. - nevettem.
-  Majd megtalálja valaki. - vonta meg a vállát Zalán.
- Ott a pont. De...Nálam van a törzskönyve. - röhögött Andris folyamatosan.
- Chip? - kérdeztem.
- Az minek? Ha elveszik, Isten ments, hogy megtaláljam.
- Forduljunk visszaaaa! - nyavalygott az unokanővérem a hátsó szélvédőn kibámulva.
- Még csak öt kanyarral van mögöttünk... - tárta szét a karját Andris.
- Denaaa..! - nyávogott továbbra is.
- Jó. Oké, megállunk. - forgatta a szemét a sofőrünk, és miután leállította a motort, gyorsan kipattant a kocsiból, és nekitámaszkodott a vizes motorháztetőnek.
- Felhívjam? - emelte ránk - pontosabban rám - a szemét zsebre dugott kézzel.
- Hasznos lenne. - húztam el a számat. A nedves aszfaltról apránként kezdett párologni a víz, a kocsiban pedig egyre melegebb lett, így mindannyian kiszálltunk.
Andris előkotorta a mobilját a kesztyűtartóból, és tárcsázott.
- Kicsöng. - vigyorgott, én pedig visszatartott lélegzettel vártam.
Az autóban felcsendült a Children Surrender ismerős dallama, én pedig csalódottan huppantam le az ülésemre.
- Bassza meg. - csapott a homlokára a fiú röhögve, és kinyomta a telefont, majd egyszerűen behajította az anyósülésre.
- Andris, van cigid? - lépett hozzá Zalán.
- Mer'? - ráncolta a szemöldökét értetlenül. Zalán köztudottan nem gyújtott rá még egy szálra sem.
- Csak adj. - nyújtotta a kezét türelmetlenül, Andris pedig megfontoltan a fiú tenyerébe ejtette a kis dobozt. Zalán, cigivel a kezében, elindult az út mellett, és három kanyar után el is tűnt a szemünk elől. Eltelt pár másodperc, és éppen nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, most mit csináljunk, amikor hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.
- PÉTER, GYERE ANYUCIHOOOZ, VAN DOHÁÁÁNY! - ordibált Zalán torkaszakadtából.
- Kreatív. - bólogattam elismerően. Pár perc múlva, mikor már vagy századszorra fordultam hátra, megláttam a futva közeledő Zalánt, aki a cigis dobozt szorongatva fordult be az útra.
- Szasz'... tok... gyerekek... - lihegett kipirult arccal.
- Mi van veled? - hajolt előre Kiara, Andris ülésére támaszkodva.
- Jön. - mondta ijedten, mintha nem is Péterről lenne szó, hanem valami pszichopata... Na, várjunk csak.
- Mondott valamit?! - kérdeztem.
- Nem tudom. Nem tudom, mit mondott. Üvöltött valami olyasmit, hogy "Ááárulóóó", és aztán elhallgatott. Gondolom, ki akar nyírni.
- Hé, hol a cigim? - kérdezte Andris, miután hiába kutatott a kis dobozkában. Az már üres volt.
- Elszórtam a földön. Gondoltam, majd megáll, fölszedi, és addig elhúzhatunk. - ismertette tervét Zalán.
- De most akartad idecsalni, nem? Most akkor...? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát, izé... Félek. - röhögött.
- Félhetsz. Tudod, mennyibe került ez a rohadt doboz cigi? - húzta össze a szemét Andris.
- Nem. - rázta meg a fejét.
- Majd megtudod, hülye gyerek. Németben kérek egy újat.
- Na, ott jön Péter. - mutattam nevetve magam mögé, mire a többiek egyszerre fordultak felém.

Hamburger Team

- Hol a fenében van Hamburg?
- Izé. Észak felé kell mennünk azt’ jól van. – felelt a sofőr helyett Peti értelmesen.
- Oké, erre rájöttem. – forgattam a szemem.
Andris végig az utat pásztázta, magában osztott-szorzott, majd felettébb diplomatikusan válaszolt.
- Németországban.
- Na neee. - csaptam a homlokomra fáradtan. – Tényleg, mikor érünk már oda?
- Igazából fogalmam sincs. Most érhettünk be németbe nem rég, ma már ott leszünk. – mosolygott.
- Remek. – dőltem a hideg ablaküvegnek, és a lecsorgó esőcseppek által eltorzított tájat fürkésztem unottan.
A rádióból hangosan szólt valami új topsláger, amit Zalán élvezettel írt át „inglisről” valami egészen más nyelvre. Kiara és Peti pedig igazán magasröptű gondolatmenetű társalgást folytattak.
„Hol vagyunk?” „Nem tudom.” „Ajj.”
- Hé. Legalább tehenek nincsenek. – vetettem oda, miközben azzal szórakoztattam magam, hogy a párás ablakra firkálgattam mindenfélét.
- Szóval vacsora sincs… Héé. Várjvárjvárj! – sipítozott Kiara. Kíváncsian bámultuk, amíg a hátizsákjából előkotort egy zacskó chipset. Esküszöm, ahogy Peti lenyelte az első falatot, látványosan kitágult a pupillája.
- Petra? – nyújtotta felém a zacskót.
- Kösz. – vettem ki egy marékkal.
- Neee. – kerekedett el a szemem, amikor felcsendült a Love Me Like You Do, és Zalán eszelős mosolyra húzta a száját.
- Dede. – röhögött ki, és már rá is kezdett.
- Bazdmeeheeg. – hajolt a térdére Péter, és azt hiszem, megint fuldokolni kezdett.
- Táccs mí lájk jú dú, táccs, táccs, táccs mí lájk jú dú-úú-úú-ú…
- KUSS! – jelentette ki Andris.
- Fifty Shades Of Zalán. – röhögtem az anyósülésen énekelgető fiú fejét ütögetve.
- Vége. – szomorodott el Zalán, és sírást tettetve megdörzsölte a szemeit.
- Még egyszer… Ha még egyszer Goulding-nak képzeled magad, esküszöm, kidoblak a kocsimból. – nézett rá idegesen Andris, de láttam, hogy megereszt egy apró mosolyt.
- Nem értékelitek a tehetséget. – törölte meg a szemét folyamatosan nevetve.
- De igen. Akinek van.
- Emberek! – kiáltott fel az unokanővérem hirtelen.
- He? – törölte meg a száját Peti.
- Szólánc! – csillant fel a szeme.
- Ez miért beszél tőmondatokban? – ráncolta a szemöldökét Andris.
- Kezdem! – emelte fel a kezét Zalán izgatottan.
- Oké. – biccentettem.
- Hamburger!
- Miva’? Hol? – nézett körbe a mellettem ülő fiú.
- Sehol. De Hamburg, hamburger… - ismertette Zalán.
- Ne. Ne. Fogd be. – fejelt Andris a kormányba.
Felhúztam a lábam az ülésre, és elhatároztam, hogy én márpedig aludni fogok. Ahem. Elhatároztam.

- AND WE GONNA LET IT BURN BURN BURN BUUURN! – kiáltott Peti a fülembe, mire felriadtam, és lefejeltem az ablakot.
- Basszus, Péter! – nyöszörögtem fájó fejjel.
- Még egy skizo. Na, hol rakjam ki a hölgyeket? – nézelődött a volánnál Andris halál nyugodtan.
- Nein.
- Mi? – fordult hátra.
- Nein. – húzta össze a szemét Peti.
- Akkor csend lesz?
- Nein. – röhögött fel.

Fázunk, ének az esőben

Kiara nyöszörögve húzta fel a térdét az ülésre, és egyre csak azt hajtogatta, hogy fázik, mi, aránylag normális utasok pedig majd’ agybajt kaptunk tőle, mivel a mikrobusz már jócskán felmelegedett.
- Kikapcsolom. – nyúlt Zalán a gombhoz, de Kiara gyorsan kapcsolt, a következő pillanatban pedig már rávetette magát a műszerfalra.
- Mi a francot csinálsz? – fogtam a fejem, mert Andrisnak igencsak nehezére esett a vezetésre koncentrálni.
Petinek nagy erőfeszítések árán sikerült csak lefejtenie a lány ujjait Zalán kezéről, ezután pedig letekerte a fűtést.
- Fázom. – nyafogott tovább Kiara.
- Fogd… már… be! – kiáltottunk rá egyszerre.
- András, kapcsolj már valami zenét, megőrülök! – nevetett Peti az ülésen elnyúlva - ami mondjuk nekem nem volt igazán kényelmes.
- Oké. – felelt egyszerűen, és ahogy megnyomta a kis világító gombot, a zene hirtelen hatmillió decibellel kezdett üvölteni.
- MAJD ABBAHAGYJA, SEMMI PÁNIK! – ordított a volánnál ülő fiú, miközben leállította a kocsit.
- BESZAKADT A DOBHÁRTYÁM! – ilyen, és ehhez hasonló, egyébként teljesen nyilvánvaló dolgokat kiabáltunk egymásnak, magunk sem tudtuk, miért, a helyzet nem javult.
Avicii megállíthatatlanul szólt a rádióból, így a szám hatására, és persze a hangerőre tekintettel, kivágtuk az ajtókat, és szinte kizuhantunk a kocsiból.
- Hey, brother, there’s an endless road to rediscover. Remek. – hajtottam Andris vállára a fejem a dalt énekelgetve, a zuhogó esőben.
- Baszki, esernyőre senki nem gondolt? Németbe jöttünk, miért nem hozott senki? – akadt ki Kiara teljesen, továbbra is remegve. Zalán a bal karját fogva odalépett hozzá.
- Ezek szerint te sem. Úgyhogy nyugodj le a picsába. És máskor ne harapj meg.
- Eeeh. - kuporodott össze az aszfalton vacogva.
- Hé, hé, hé. Halljátok? - tartotta fel a mutatóujját Peti.
- Mit? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát épp ez az! Semmi! Vissza a kocsibaaaa! - üvöltötte, és az ajtót kivágva visszahuppant középre.
- Jé, tényleg. Gyerünk, befelé! - intett Andris, így mindannyian beültünk a jó meleg autóba, ami most, hogy kellően átfáztunk, baromi jólesett.
- Láv mí lájk jú dú, láv láv láv mí lájk jú dú... - kezdte Zalán, de megdobtam az ülés alól felkapott öngyújtóval.
- Auch. Hülye! - kapott a vállához. - Micsoda agresszív nőszemélyek. Az egyik behülyül, és megharap, a másik meg hozzám vág egy kicseszett öngyújtót...
- Adod ide! - kapta ki a kezéből Peti.
- Péter, a kocsiban nincs dohányzás, füstöljél odakint. - keverte le összehúzott szemmel Andris.
- De esik! - méltatlankodott.
- Na, akkor Hamburgig kibírja a tüdőd különösebb károsodás nélkül. Értve?
- Hooogyne. - forgatta a szemét Peti.
- Táccs mí lájk jú dú... - dudorászott Zalán újra.
- Kérsz még egyet? Akkor majd taccsolhatsz. - nevettem.
- Na, most mi van? A szürke összes árnyalatát elénekelem neked, és ez a hála? - biggyesztette le az ajkát szomorúan.
- Van itt még egy fél palacknyi húgymeleg kóla...
- Befogtam. - vágott a szavamba, és az ablak felé fordult.
- Epic win. - röhögött Peti, és... És az előtte ülő fiú fejéhez vágta a palackot.
- PÉTER! - kiáltott hátra Andris idegesen, de magában jót szórakozott. - Anyád jól van?
- Ja. Gondolom. - vonogatta a vállát.
- Remélem is. Majd nem lesz. - röhögött Zalán.
Kezdett visszatérni az élet a társaságunkba. És a lefagyott végtagjainkba is.

Go, leszakad az ég

Korán reggel indultunk útnak, ami nem volt nehéz, hiszen alig aludtunk pár órát.
Az ágyon ülve nyomkodtam a telefonomat, amíg a fiúk pakoltak, Kiara pedig birtokba vette a fürdőszobát. Laza fél óra múlva, mikor már egy ember híján az egész társaság a folyosón ácsorgott, indulásra készen, úgy éreztem ideje kirángani Kiarát a fürdőből.
- Indulunk! – kiáltottam kopogás közben, de semmi válasz.
Zalán a szemöldökét ráncolta.
- Ezzel mi van? Nem értek ehhez, de most vagy ilyen sokáig pisil, vagy a haját lakkozza agyon?
- Talán mindkettő. – dőltem neki háttal az ajtónak.
- Hol vannak Führerék? – nézett körbe Andris, gondolom a házaspárt keresve.
- Nem tudom, de ez a lány még mindig ott trónol bent, szóval legyél te a führer, és szedd ki onnan! – lökte meg Peti.
- KIARA! – dörömböltem az ajtón, nem túl diszkréten. De mentségemre legyen mondva,  a koncert érdekében tettem. Na ugye.
- JÓVANNA’! – üvöltött ki azonnal, mire összerezzentem.
- Jó reggelt, gyerekek! – csoszogott el mellettünk mosolyogva a néni a konyha irányába.
- ’Reggelt. – intettünk unottan, majd teljesen egyszerre néztünk össze.
- Ideje indulnunk. – álltam fel, még mindig a sokk hatása alatt.
- Embeeer, ez miért nem szólt hozzánk tegnap egy büdös szót sem? – kerekedett el Peti szeme, folyamatosan a nénit bámulva, aki épp a kávéját kavargatta. A fürdőszoba ajtaja halkan, nyikorogva kinyílt, és Kiara dugta ki rajta a fejét.
- Mehetünk. – jelentette ki mosolyogva, és a bőröndjét húzva maga után odalépett hozzánk.
- Hurrá – fogattam a szemem. – Köszönjük a szállást. Viszlát. –intettem a néninek, aki mosolyogva bólintott, és – nagy örömünkre – a kezünkbe nyomott egy-egy sütit.

- Hé, mi a… - nyúltam a nyakamhoz hirtelen.
- Mi micsoda? – szólt hátra Andris, szemét folyamatosan az úton tartva.
Hitetlenkedve kidugtam a karomat az ablakon, és mikor visszahúztam, a szürke pulcsim ujján jó pár sötét pötty virított. Elhúztam a számat.
- Esik.
- Mhmii? – nyelte félre Peti a kekszet.
- Mondom, esik! – ütögettem meg a hátát.
- Zuhi lesz, Péter pedig mindjárt megfullad itt nekünk. Fene akar az esőben ásni! – Zalán unottan dőlt neki az ablaknak.
- Mehnj a fhranfba. – motyogta Peti könnyes szemmel. – Mhajdnem mehfullahham.
- Na, csend legyen ott hátul! – kiáltott a sofőrünk. – Kiraklak titeket itt az alföldön, aztán jöhettek gyalog.
- Fázom! – nyafogott az unokanővérem a combját dörzsölgetve.
Andris vonakodva feltekerte a fűtést, és kijelentette, hogy neki pedig melege van. A zuhogó esőben, életuntan vágtunk neki az útnak, és fogalmunk sem volt, hol vagyunk. De egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha végre odaérünk, lelkesen hajítom majd be a Müllerben vett méregdrága plüssmacit a színpadra, amit Ash perverz tekintettel fölemel a földről, és nemes egyszerűséggel letépi a fejét. Én pedig könnyekkel a szememben, boldogan ordítom tovább a dalt, holott tudom, hogy Andy hangját úgysem sikerül túlharsogni. Jó dolog ez az elmebaj, néha igazán euforikus állapotba lehet kerülni tőle.