Fázunk, ének az esőben

Kiara nyöszörögve húzta fel a térdét az ülésre, és egyre csak azt hajtogatta, hogy fázik, mi, aránylag normális utasok pedig majd’ agybajt kaptunk tőle, mivel a mikrobusz már jócskán felmelegedett.
- Kikapcsolom. – nyúlt Zalán a gombhoz, de Kiara gyorsan kapcsolt, a következő pillanatban pedig már rávetette magát a műszerfalra.
- Mi a francot csinálsz? – fogtam a fejem, mert Andrisnak igencsak nehezére esett a vezetésre koncentrálni.
Petinek nagy erőfeszítések árán sikerült csak lefejtenie a lány ujjait Zalán kezéről, ezután pedig letekerte a fűtést.
- Fázom. – nyafogott tovább Kiara.
- Fogd… már… be! – kiáltottunk rá egyszerre.
- András, kapcsolj már valami zenét, megőrülök! – nevetett Peti az ülésen elnyúlva - ami mondjuk nekem nem volt igazán kényelmes.
- Oké. – felelt egyszerűen, és ahogy megnyomta a kis világító gombot, a zene hirtelen hatmillió decibellel kezdett üvölteni.
- MAJD ABBAHAGYJA, SEMMI PÁNIK! – ordított a volánnál ülő fiú, miközben leállította a kocsit.
- BESZAKADT A DOBHÁRTYÁM! – ilyen, és ehhez hasonló, egyébként teljesen nyilvánvaló dolgokat kiabáltunk egymásnak, magunk sem tudtuk, miért, a helyzet nem javult.
Avicii megállíthatatlanul szólt a rádióból, így a szám hatására, és persze a hangerőre tekintettel, kivágtuk az ajtókat, és szinte kizuhantunk a kocsiból.
- Hey, brother, there’s an endless road to rediscover. Remek. – hajtottam Andris vállára a fejem a dalt énekelgetve, a zuhogó esőben.
- Baszki, esernyőre senki nem gondolt? Németbe jöttünk, miért nem hozott senki? – akadt ki Kiara teljesen, továbbra is remegve. Zalán a bal karját fogva odalépett hozzá.
- Ezek szerint te sem. Úgyhogy nyugodj le a picsába. És máskor ne harapj meg.
- Eeeh. - kuporodott össze az aszfalton vacogva.
- Hé, hé, hé. Halljátok? - tartotta fel a mutatóujját Peti.
- Mit? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát épp ez az! Semmi! Vissza a kocsibaaaa! - üvöltötte, és az ajtót kivágva visszahuppant középre.
- Jé, tényleg. Gyerünk, befelé! - intett Andris, így mindannyian beültünk a jó meleg autóba, ami most, hogy kellően átfáztunk, baromi jólesett.
- Láv mí lájk jú dú, láv láv láv mí lájk jú dú... - kezdte Zalán, de megdobtam az ülés alól felkapott öngyújtóval.
- Auch. Hülye! - kapott a vállához. - Micsoda agresszív nőszemélyek. Az egyik behülyül, és megharap, a másik meg hozzám vág egy kicseszett öngyújtót...
- Adod ide! - kapta ki a kezéből Peti.
- Péter, a kocsiban nincs dohányzás, füstöljél odakint. - keverte le összehúzott szemmel Andris.
- De esik! - méltatlankodott.
- Na, akkor Hamburgig kibírja a tüdőd különösebb károsodás nélkül. Értve?
- Hooogyne. - forgatta a szemét Peti.
- Táccs mí lájk jú dú... - dudorászott Zalán újra.
- Kérsz még egyet? Akkor majd taccsolhatsz. - nevettem.
- Na, most mi van? A szürke összes árnyalatát elénekelem neked, és ez a hála? - biggyesztette le az ajkát szomorúan.
- Van itt még egy fél palacknyi húgymeleg kóla...
- Befogtam. - vágott a szavamba, és az ablak felé fordult.
- Epic win. - röhögött Peti, és... És az előtte ülő fiú fejéhez vágta a palackot.
- PÉTER! - kiáltott hátra Andris idegesen, de magában jót szórakozott. - Anyád jól van?
- Ja. Gondolom. - vonogatta a vállát.
- Remélem is. Majd nem lesz. - röhögött Zalán.
Kezdett visszatérni az élet a társaságunkba. És a lefagyott végtagjainkba is.