- Na, jó. Akkor ismételjük át a szabályokat. - kezdte Andris, miután sikerült visszacipelni Pétert a kocsiba, aki az ajtón beesve szinte rögtön bealudt a középső ülésen, ezzel az ablakhoz préselve minket, lányokat. Szerencsétlennek alkalma sem volt rágyújtani, pedig ezért rohant félútig a kocsi felé. Jó, utána amikor pofára esett az aszfalton, komolyan megijedtünk, csupán emiatt vittük őt be az autóba mi. De azért igazán megdolgozott érte.
- A kocsimban nincs cigizés, nem csinálunk senkiből passzív dohányost, aki esetleg nem füstöl. Ezt én is betartom, gondolom Péternek sem fog nehezére esni. - pillantott hátra az alvó fiúra.
- Értve. - bólintottam én, aki nem dohányzom. Érthető módon ez Andrisnak nem volt meggyőző.
- Értve? - ismételte meg, Kiarának szánva elsősorban, aki Andrison, és Petin kívül a harmadik bagós a csapatban.
- Yep. - mosolygott. Mondjuk, neki annyira nem létszükséglete rágyújtani, de azért jobb félni...
- Remek. A kiskorúaknak pedig eszébe sem jut. - fordult felém, és Zalán felé jelentőségteljesen. Mindketten bólintottunk. Természetesen, mi mást csináltunk volna?! Ő a sofőr, mi az utasok, fontos a jó kapcsolat, különben Péter sorsára jutunk.
- Helyes. Szóval... Áh, meg is van. Piálni majd lehet, csak ésszel. Nem az árokból akarlak összekaparni titeket hajnalban, és ez nem csak a kicsikre vonatkozik, világos?
- Aha. - feleltük egyszerre.
- Másik. Mivel már kábé csak egy óra míg odaérünk, jelezném, nem szeretném, ha mindenki menne, amerre lát. Együtt maradunk, legalább addig, amíg a szállásra nem érünk, utána lehet shoppingolni, vagy mittomén', de aki megy valahova, lehetőleg szóljon. Ja, és az autó tabu. - húzta össze a szemét.
- Komoly? - akadt ki az unokanővérem.
- Nem, vicceltem. - forgatta a szemét a sofőrünk - Persze, hogy komoly. Basszus, nem fogod széttörni a kocsimat.
- Jó, mindegy. - fonta össze a karját sértődötten Kiara, és durcásan lecsúszott az ülésén. Már amennyire a mellettünk szuszogó Péter engedte.
- Srácok, nézzétek! - mutatott előre Zalán izgatottan - Civilizáció!
Mindannyian az ablakra tapadtunk, kivéve persze Petit.
És tényleg. Előttünk pár kilométerrel a tájat apró házikók kezdték tarkítani, és hamarosan egyre több autó tűnt fel a kereszteződés után, amin időközben áthaladtunk. És mind német rendszámú. Győzeleeem!
- Nem minden forgalmas város Hamburg, azt ugye tudod? - ráncoltam a szemöldököm, mert azért mégis különös volt, hogy a tervezett egy órából majd' húsz perc lett. Talán annyi sem.
- Ül, nyugszik. - intett le nevetve, és minden erejével az útra koncentrált.
- Azt írja, azon az úton... - mondta, és a kormányt megtekerve a helyes irányba fordította a kocsit.
- Ez lesz az. - szólalt meg ismét, öt perc múlva, mikor már egy szűkösebb kis utcában forgolódtunk, parkolóhelyet keresve.
- Bazd... Végre. - ásított Peti, aki időközben felébredt, miután egy élesebb kanyarban legurult az ülésről.
- Ne már. Áh. - csapott idegesen a kormányra Andris, amikor egy kocsi előtte foglalta el az egyetlen parkolóhelyet, ami perpill szabad volt.
- Hát jó. - vett nagy levegőt. - Akkor átmegyünk a másik oldalra, és utána go szállást keresni. De gyorsan. - ismertette a tervet hadarva, és beletaposva a gázba, megkerülte a háztömböt.
Laza negyed óra múlva már szökőkutak, és annál több ember között masíroztunk a tömegben, és persze a szokatlan melegben. Sietve átvágtunk a kis, zsúfolt téren, és akkor, amikor felnéztem e sétálóutca melletti táblára, azt hittem, ott helyben felakasztom magam.
- Emberek. – sápadtam le.
- He? – kérdezte Andris előttem lépkedve, miközben hátranyújtott egy cigit Petinek.
- Izé. Nem akarok ünneprontó lenni, vagy ilyesmi. Csak… Ez nem Hamburg. – hunytam le a szemem nevetve.
- MI?! – meredt rám pislogás nélkül.
- Ott van. Frankfurt am Main. – mutattam egy táblára az út mellett.
- Ne már. – fújt tekintetes mennyiségű füstöt a képembe Péter.
- Olvasd el, basszus. Mondom.
- A rohadt életbe… Gyertek! Vissza a kocsiba! – fordult meg Andris röhögve, és rohanás közben intett, hogy kövessük.
A mellkasomat átfogva, köhögve imádkoztam magamban, hogy élve eljussak életem koncertjére. Legalább is a kocsiig.
- A kocsimban nincs cigizés, nem csinálunk senkiből passzív dohányost, aki esetleg nem füstöl. Ezt én is betartom, gondolom Péternek sem fog nehezére esni. - pillantott hátra az alvó fiúra.
- Értve. - bólintottam én, aki nem dohányzom. Érthető módon ez Andrisnak nem volt meggyőző.
- Értve? - ismételte meg, Kiarának szánva elsősorban, aki Andrison, és Petin kívül a harmadik bagós a csapatban.
- Yep. - mosolygott. Mondjuk, neki annyira nem létszükséglete rágyújtani, de azért jobb félni...
- Remek. A kiskorúaknak pedig eszébe sem jut. - fordult felém, és Zalán felé jelentőségteljesen. Mindketten bólintottunk. Természetesen, mi mást csináltunk volna?! Ő a sofőr, mi az utasok, fontos a jó kapcsolat, különben Péter sorsára jutunk.
- Helyes. Szóval... Áh, meg is van. Piálni majd lehet, csak ésszel. Nem az árokból akarlak összekaparni titeket hajnalban, és ez nem csak a kicsikre vonatkozik, világos?
- Aha. - feleltük egyszerre.
- Másik. Mivel már kábé csak egy óra míg odaérünk, jelezném, nem szeretném, ha mindenki menne, amerre lát. Együtt maradunk, legalább addig, amíg a szállásra nem érünk, utána lehet shoppingolni, vagy mittomén', de aki megy valahova, lehetőleg szóljon. Ja, és az autó tabu. - húzta össze a szemét.
- Komoly? - akadt ki az unokanővérem.
- Nem, vicceltem. - forgatta a szemét a sofőrünk - Persze, hogy komoly. Basszus, nem fogod széttörni a kocsimat.
- Jó, mindegy. - fonta össze a karját sértődötten Kiara, és durcásan lecsúszott az ülésén. Már amennyire a mellettünk szuszogó Péter engedte.
- Srácok, nézzétek! - mutatott előre Zalán izgatottan - Civilizáció!
Mindannyian az ablakra tapadtunk, kivéve persze Petit.
És tényleg. Előttünk pár kilométerrel a tájat apró házikók kezdték tarkítani, és hamarosan egyre több autó tűnt fel a kereszteződés után, amin időközben áthaladtunk. És mind német rendszámú. Győzeleeem!
- Nem minden forgalmas város Hamburg, azt ugye tudod? - ráncoltam a szemöldököm, mert azért mégis különös volt, hogy a tervezett egy órából majd' húsz perc lett. Talán annyi sem.
- Ül, nyugszik. - intett le nevetve, és minden erejével az útra koncentrált.
- Azt írja, azon az úton... - mondta, és a kormányt megtekerve a helyes irányba fordította a kocsit.
- Ez lesz az. - szólalt meg ismét, öt perc múlva, mikor már egy szűkösebb kis utcában forgolódtunk, parkolóhelyet keresve.
- Bazd... Végre. - ásított Peti, aki időközben felébredt, miután egy élesebb kanyarban legurult az ülésről.
- Ne már. Áh. - csapott idegesen a kormányra Andris, amikor egy kocsi előtte foglalta el az egyetlen parkolóhelyet, ami perpill szabad volt.
- Hát jó. - vett nagy levegőt. - Akkor átmegyünk a másik oldalra, és utána go szállást keresni. De gyorsan. - ismertette a tervet hadarva, és beletaposva a gázba, megkerülte a háztömböt.
Laza negyed óra múlva már szökőkutak, és annál több ember között masíroztunk a tömegben, és persze a szokatlan melegben. Sietve átvágtunk a kis, zsúfolt téren, és akkor, amikor felnéztem e sétálóutca melletti táblára, azt hittem, ott helyben felakasztom magam.
- Emberek. – sápadtam le.
- He? – kérdezte Andris előttem lépkedve, miközben hátranyújtott egy cigit Petinek.
- Izé. Nem akarok ünneprontó lenni, vagy ilyesmi. Csak… Ez nem Hamburg. – hunytam le a szemem nevetve.
- MI?! – meredt rám pislogás nélkül.
- Ott van. Frankfurt am Main. – mutattam egy táblára az út mellett.
- Ne már. – fújt tekintetes mennyiségű füstöt a képembe Péter.
- Olvasd el, basszus. Mondom.
- A rohadt életbe… Gyertek! Vissza a kocsiba! – fordult meg Andris röhögve, és rohanás közben intett, hogy kövessük.
A mellkasomat átfogva, köhögve imádkoztam magamban, hogy élve eljussak életem koncertjére. Legalább is a kocsiig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése