Az az idilli pillanat, amikor beszámíthatatlan elmeállapotú sofőröd a lábánál fogva cipeli ki az aszfalt közepére egyik utastársadat, majd nemes egyszerűséggel ledobja, igazán felemelő érzés..- András. Ne hagyd már itt a gyereket, fordulj vissza! - kapkodtam a fejemet, amikor bekanyarodtunk egy szűk, fákkal szegélyezett útra.
- Hagyjad már, ezt le sem lehet lőni. Fut egy coopert, jól van az. - legyintett Andris, és nyugodtan vezetett tovább.
- Eh. Izé, nem azért de már nem látom. - nyújtogatta a nyakát Kiara.
- Andris. Andris. Aaaaandris. - bökdöstem.
- Mi van?
- Hallod, ez nem vicces. Elhagytunk egy Pétert. - nevettem.
- Majd megtalálja valaki. - vonta meg a vállát Zalán.
- Ott a pont. De...Nálam van a törzskönyve. - röhögött Andris folyamatosan.
- Chip? - kérdeztem.
- Az minek? Ha elveszik, Isten ments, hogy megtaláljam.
- Forduljunk visszaaaa! - nyavalygott az unokanővérem a hátsó szélvédőn kibámulva.
- Még csak öt kanyarral van mögöttünk... - tárta szét a karját Andris.
- Denaaa..! - nyávogott továbbra is.
- Jó. Oké, megállunk. - forgatta a szemét a sofőrünk, és miután leállította a motort, gyorsan kipattant a kocsiból, és nekitámaszkodott a vizes motorháztetőnek.
- Felhívjam? - emelte ránk - pontosabban rám - a szemét zsebre dugott kézzel.
- Hasznos lenne. - húztam el a számat. A nedves aszfaltról apránként kezdett párologni a víz, a kocsiban pedig egyre melegebb lett, így mindannyian kiszálltunk.
Andris előkotorta a mobilját a kesztyűtartóból, és tárcsázott.
- Kicsöng. - vigyorgott, én pedig visszatartott lélegzettel vártam.
Az autóban felcsendült a Children Surrender ismerős dallama, én pedig csalódottan huppantam le az ülésemre.
- Bassza meg. - csapott a homlokára a fiú röhögve, és kinyomta a telefont, majd egyszerűen behajította az anyósülésre.
- Andris, van cigid? - lépett hozzá Zalán.
- Mer'? - ráncolta a szemöldökét értetlenül. Zalán köztudottan nem gyújtott rá még egy szálra sem.
- Csak adj. - nyújtotta a kezét türelmetlenül, Andris pedig megfontoltan a fiú tenyerébe ejtette a kis dobozt. Zalán, cigivel a kezében, elindult az út mellett, és három kanyar után el is tűnt a szemünk elől. Eltelt pár másodperc, és éppen nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, most mit csináljunk, amikor hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.
- PÉTER, GYERE ANYUCIHOOOZ, VAN DOHÁÁÁNY! - ordibált Zalán torkaszakadtából.
- Kreatív. - bólogattam elismerően. Pár perc múlva, mikor már vagy századszorra fordultam hátra, megláttam a futva közeledő Zalánt, aki a cigis dobozt szorongatva fordult be az útra.
- Szasz'... tok... gyerekek... - lihegett kipirult arccal.
- Mi van veled? - hajolt előre Kiara, Andris ülésére támaszkodva.
- Jön. - mondta ijedten, mintha nem is Péterről lenne szó, hanem valami pszichopata... Na, várjunk csak.
- Mondott valamit?! - kérdeztem.
- Nem tudom. Nem tudom, mit mondott. Üvöltött valami olyasmit, hogy "Ááárulóóó", és aztán elhallgatott. Gondolom, ki akar nyírni.
- Hé, hol a cigim? - kérdezte Andris, miután hiába kutatott a kis dobozkában. Az már üres volt.
- Elszórtam a földön. Gondoltam, majd megáll, fölszedi, és addig elhúzhatunk. - ismertette tervét Zalán.
- De most akartad idecsalni, nem? Most akkor...? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát, izé... Félek. - röhögött.
- Félhetsz. Tudod, mennyibe került ez a rohadt doboz cigi? - húzta össze a szemét Andris.
- Nem. - rázta meg a fejét.
- Majd megtudod, hülye gyerek. Németben kérek egy újat.
- Na, ott jön Péter. - mutattam nevetve magam mögé, mire a többiek egyszerre fordultak felém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése